Design a site like this with WordPress.com
Kezdjük el

A meghiúsult találkozó

[Végre volt szerencsém mesélőként is kipróbálni az igazán remek The One Ring 2e szerepjátékot. Az első játékülés eseményeit az alábbi beszámolóban foglaltam össze.]

A Harmadkor 3965. esztendőjének telén levél érkezett hőseink otthonába:

A képen szöveg látható

Automatikusan generált leírás

A levél utasításának eleget téve a megbeszélt tavaszi napon (réte 17.) megjelentek a Pajkos Póni fogadóban, ahol a privát ebédlőben, míg közös barátjuk érkezésére vártak, megismerkedtek egymással:

Elwing, völgyzugolyi tünde bajnok, az orkok nagy ellensége, régi történetek ismerője.

Belegorn, keményszívű lindoni tünde vezér, igen bölcs és emellett kiváló fegyverforgató.

Berengar, a Méhész, beornfi kincsvadász, aki a harc forgatagától sem retten vissza.

Malanor, bakacsinerdei tünde védelmező, az íjak mestere és kiváló dalnok.

Telt az idő, de Tövisszúró Oszrik csak nem érkezett meg. Papsajt Barnabás közben kihozta a lakomát, amelyet még barátjuk rendelt meg jóval korábban. Hőseink kikérdezték a jó fogadóst, mikor látta Oszrikot utoljára, s kiknek a társaságában mutatkozott. Papsajt őszintén elmondta, hogy két hete volt itt legutóbb, akkor Rubennel, a fenekesi pásztorfiúval sugdolózott hosszabban. Korábban egy csapat dúnföldi, akik jelenleg az Elhagyott fogadóban húzzák meg magukat, belekötöttek Oszrikba, s kisebb verekedés is lett belőle itt a Pajkos Póniban. Ezenkívül egy esemény ragadt még meg a fogadósnak Oszrikkal kapcsolatban: az év elején egy Bakföldről érkező hobbittal, Csülkös Griffóval beszélgetett át egy estét. A hobbit nagy népszerűségnek örvendett, miután elmesélte a fogadó vendégeinek veszedelmes kalandját a Sírbuckák vidékén, így könnyű volt megjegyezni őt.  

Hőseink közül egyik se látta évek óta már Oszrikot. Az ötvenes éveiben járó férfi sok időt töltött régi énekek és történeti munkák gyűjtésével, olvasásával. Leginkább Númenor és Anor történelme érdekelte. Úgy döntöttek, hogy másnap felkeresik Oszrik otthonát Arcsetben, s mivel útba esik, Fenekesben meglátogatják a pásztorfiút, Rubent. Miután megvacsoráztak, nyugovóra tértek a fogadóban (Elwing fizette a másik két tünde szállását, akik arra számítottak, hogy vendégbarátság révén szállásolják majd el őket).

Réte 18.

Másnap reggel útra keltek, s Elwing vezetésével felkaptattak a Brí-domb tetejére, majd onnan leereszkedve érték el a túloldali lejtőre épült Fenekest. Hamar megtalálták Rubent, akiből kis nógatással kiszedték, hogy Oszrik rá akarta venni a két héttel ezelőtti estén, hogy valami módon segítsen neki bejutni az öreg Oszvald úr kúriájába. Ruben rendre segít a morgós özvegyembernek a kert és az állatok gondozásában, így van hozzá bejárása. Igazából Oszriknak is volt, ám valamin összevesztek az úrral. Szó mi szó, Oszrik igencsak erőszakos volt, miután nemet mondott neki, hazafelé menet még falhoz is lökte, s volt valami igazán ijesztő a szemében. Ruben szavaira Malanornak is elsötétült a tekintete, hiszen a leírásból tudta, barátjukon a Homály elhatalmasodásának jelei mutatkoznak.

Ezután Oszvald úr házához baktattak oda. A morgós öreggel azonban meggyűlt a bajuk, Berengar nem igen nyűgözte le őt, egyből el akarta zavarni a társaságot a házából, s az sem igen hatotta meg, mikor Elwing régi történeteket idézett fel ősei vendégszeretetéről. Végül Belegorn azzal próbált hatni rá, hogy Oszrik megtalálása a Homály elleni küzdelem része, ami láthatóan tetszett az öregnek, ezt kihasználva pedig Malanor tovább ütötte a vasat, míg Oszvald behívta őket. Ott aztán elmondta, hogy Oszrik régi arnori térképeket akart magával vinni a gyűjteményéből, ám ő nem adta oda azokat, már csak azért sem, mert maga Gilraen úrnő figyelmeztette (Oszvald jó kapcsolatot ápol a kószákkal), hogy Oszrik megszállott kutatkodása még bajhoz vezethet. Oszrik dühös lett, átkozódott egy sort, majd elviharzott. Ekkor látta őt utoljára.

Ezután Hőseink elindultak Arcset felé, lefelé a domboldalban. Hamar beértek az erdőbe, ahol aztán egyre árnyasabb ösvényeken keresztül haladtak, mígnem egyszer csak morgó hangra lettek figyelmesek. A három tünde időben bevetette magát a bokrok közé, ám Berengar elkésett. A sűrűből hatalmas robajjal egy megtermett troll tört elő, s üvöltve a beornfira vetette magát. Berengar a csákányát lóbálva próbált sebet ejteni a fenevadon, míg Belegorn előugorva rejtekéből elterelte a figyelmét, mindeközben pedig a bokrok takarásából Elwing és Malanor lőtte rá a nyílvesszőket. A troll azonban veszedelmes ellenfél, alig érezte meg az őt ért találatokat, hatalmas bunkójával ide-oda csapott, mígnem egy óriásit sújtott Berengárra, aki megtándorodott, s vért köhögött fel. Társai látva a beornfi megsebesülését csatakiáltással vetették magukat a szörnyetegre: Belegorn és Elwing karddal esett neki, Malanor pedig íjászkodott hátulról. Ám Berengar sem tétlenkedett sokáig, megrázta a fejét, köpött egyet, és egy medve dühével vetette bele magát újra a csatába. A troll keményen küzdött, de hőseink együttes ereje hamarosan legyűrte. A csata után Elwing rögtön megnézte, mennyire sérült meg Brengar, de mint megállapította, a beornfi hatalmas szerencséjére nem belső vérzést szenvedett, csak elharapta a nyelvét. Mivel a csata azért így is megviselte, a többiek néhány felszerelését átvették, hogy tudja velük tartani a lépést. Igaz, Berengar ahhoz ragaszkodott, hogy levágja a trollfejet és magával vigye (az aztán egy napfényes részen kővé is vált).

Némi erdei gyaloglást követően készülő étel illata csapta meg az orrukat: megérkeztek Arcsetbe. Itt hamar útbaigazítást kaptak Oszrik házához, amely az erdőszélen állt, a falu északi felében. Az épület elhagyatott volt, az ajtaját be sem zárták. Benyitva egyből látták, hogy felborították a bútorokat, kifosztottak mindent. Malanor nyomokat talált a ház erdő melletti ablaka alatt, s azt is megállapította, hogy az elfele vezető lábnyomok közül némelyik mélyebb, tehát valamit vagy valakit cipeltek. Emellett találtak a kandallóban egy nagy halom elégetett pergament, épp csak két darabka élte túl, egy levélfogalmazvány kezdete, melyet Gilraen úrnőnek címeztek, illetve egy nagyobb szöveg töredéke, amelyet a quenyául tökéletesen értő Elwing rögtön lefordított: „Amandil éke azóta rejtve / sohasem szűnő gomolygó ködben”

Miközben bent kutakodtak, Belegorn megnyugtatta a közelbe merészkedő falusiakat, hogy nincs semmi gond, csak a barátjukat keresik. Kérdezősködni kezdett, hogy láttak-e valamit, de a többség nem, Oszrik amúgy is igen zárkózott életet élt, s sokszor olyan időben járt-kelt, mikor más már nyugovóra tért. Ugyanakkor be tudtak számolni igen szomorú dolgokról, a Füves úton dél felől érkező menekültekről, akiknek a falvait felégették, vagy Kese Margó nemrég eltűnt fiáról, Kese Jankóról. (Igaz, az ő eltűnését a megkérdezett nem bánta, mert dologtalan fiatalember volt). A falusiak a közelben ólálkodó trollt is szóba hozták, akire a helyi erdőkerülő megszállottan vadászik, mire Berengar elővette a kővé vált trollfejet, ami viszont nem váltotta ki a remélt hatást, ugyanis a falusiak nem hittek a valódiságában.

Ezután egymás közt vitatták meg a lehetőségeiket. Malanor felismerte a megégett töredéket, s eldalolta a többieknek a teljes művet Amandil ékéről, s arról miképpen őrizték meg utódai ezt mint Númenorból származó varázslatos ereklyét. Belegorn pedig arra jött rá a leírásból, hogy pont olyan rejtelmes ködről van szó benne, mint amilyen az Alkony-tónál is megüli a tájat. A varázstárgy, amit Oszrik keres ott lehet hát, viszont nekik a barátjukat kell kiszabadítaniuk, nem a kincset megkeresniük, így hát a nyomok követése mellett döntöttek.

Már délutánra járt az idő, amikor nekivágtak újra a Cset-erdőnek. A lábnyomok rövid ideig északnak, majd hosszabban keletnek vezettek, mígnem dél felé fordultak. Már sötét volt, mikor kiértek az erdőből, egyenesen Brítől keletre. A csizmás nyomok egy bozótos területre vezettek, ahol a Déli-dombság felé vivő farkasnyomok váltották fel őket. Egy nyompár pedig más irányból jött és távozott, egy néhány nyíllövésnyi messzeségben álló romos épülethez, melynek ablakából fény szűrődött ki. Hőseink tanakodni kezdtek, hogy ha farkason vitték tovább Oszrikot, akkor akár orkok is lehetnek a háttérben, ami még aggasztóbb fejlemény, mint amire eddig gondoltak. Mivel a közeli épület a sejtésük szerint a romos fogadó lehetett, amelyben az Oszrikkal összeverekedő dúnföldiek húzzák meg magukat, úgy döntöttek, odamennek.

Berengar és Malanor lopakodva közelítette meg az épületet, megbizonyosodtak róla, hogy tényleg a dúnföldiek mulatnak odabenn néhány rosszéletű nő, egy öreg dudás és egy hörcsögképű kocsmáros társaságában. Berengar visszatért a többiekhez, hogy jelentést tegyen a látottakról, míg Malanor a romos fogadó hátsó felénél maradt, hogy onnan lépjen közbe, amikor szükség lesz rá. Mivel a vérontást szerették volna elkerülni, úgy döntöttek, hogy rájuk ijesztenek. Berúgták hát az ajtót, s bevonultak fegyverrel a kézben. Berengar medvehangja mennydörgésként töltötte be a termet: „Jó estét, urak! Berengar vagyok, a Méhek Ura, a Trollölő. Látom, hogy jól megy a mulatság, a kérdés már csak az, Tövisszúró Oszrik merre van.” Eközben Elwing és Belegorn ádáz pillantásokkal szögezte székhez a bent lévőket, miközben a hátsó ablakon beosonó Malanor az egyik haramia fülébe súgta, jól megijesztve azt: „Beszélj!” Láthatóan a fogadóbelieket sikerült megrémíteni, kivéve a dúnföldiek vezérét, aki felállt, s reszelős hangján így szólt: „Ne legyen Hüvelyk Krakk a nevem, ha megrettenek tőletek. Nincs itt a barátotok, ám ha tudni akarjátok, hol van és ki áll emögött az egész mögött, fizessetek, s elmondom. Töltsétek meg ezt!” Erre kiitta a kupáját, s eléjük rakta, hogy érméket és ékszereket tegyenek bele. Mivel továbbra sem akartak vérontást, Elwing úgy döntött, megfizeti az információt.

Miután megtelt a kupa, Krakk kedélyesen beszámolt arról, hogy egy veszedelmes ork vezér, Borzgúl emberei vitték el Oszrikot. Ők nem voltak benne az elrablásban, azzal felsültek korábban a fogadóban, hisz idejekorán verekedés lett belőle, viszont az orkoknak némi ezüstért cserébe elmondták, melyik házban él Tövisszúró. Az orkok fészke a Déli-dombságban van, egy kiszáradt erdő közepén, ám nem éri meg ujjat húzni velük, hiszen vérszomjas farkasokkal szövetkeztek. Mindezt hallva igen elkomorodtak hőseink. Hamar távoztak is a romos fogadóból, s az északi égbolton felvillanó villámok fényében visszaindultak Bríbe. Jó lesz megpihenni, mert nagy utazás vár rájuk…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: